BBS

 

 

 

Hogy ki volt BBS, akkor is kevesen tudták, amíg élt. Igaz, ezen kevesek – meglehetősen tiszteletreméltó urak és hölgyek – klubszerű összetartozásban, rejtőzködő, illegitim szubkultúrát képviseltek, a pártállamiság figyelő tekintetét állandóan magukon érezve is. Volt valami heroikus bennük, amikor évente egyszer-kétszer összejöttek – szinte titokban – Szabó Dezső sírjánál a Kerepesi temetőben vagy egykori lakása előtt a Rákóczi téren, hogy elénekeljék a Szózatot és a 35. zsoltárt, a huszadik századi magyar sors szent énekét. Mindig BBS szervezte ezeket az összejöveteleket, ő volt a középpont, kimondatlanul is ő a vezető, a megkérdőjelezetlen tekintély. A BBS körül kijegecesedő kis társaságban a 70-es évek elejétől kezdődően egészen a kommunizmus bukásáig gyakoriak voltak az efféle – soha nem túl hangosan, de annál nyomatékosabban átadott – üzenetek: BBS azt üzeni, hogy...”, „BBS is ott lesz!”, „Ezt majd BBS-sel kell megbeszélni, majd ő megmondja...”

    

Én Benjáminként, viszonylag későn kerültem bele BBS szellemi holdudvarába, valamikor 1982 körül. Az eltelt idő távlatából visszatekintve azt kell mondanom, hogy szükségszerű volt a vele való megismerkedésem, barátságom és egyre szorosabbá váló munkakapcsolatom. Merthogy én is a Szabó Dezső-életmű rabja lettem, ami kikerülhetetlenné tette, hogy ne találkozzam a különféle napi-, heti- és havilapokban, irodalmi szaklapokban azokkal a Szabó Dezsőről szóló írásokkal, melyek vagy BBS szignóval vagy teljes nevén, Budai Balogh Sándor aláírással jelentek meg. Kinyomoztam címét, írtam neki. Néhány napon belül válaszolt, legalább egy éven át tartott levélváltásunk, amikor egyszer meghívott, keressem fel otthonában. A Frigyes utcai kertes házban – pontosabban félházban, mivel a másik felét mások lakták – azután szemem, szám elállt a csodálkozástól: - Hát ilyen is van? - tettem fel magamnak a kérdést, mert egy valóságos és létező Szabó Dezső archívumba léptem be. A polcok roskadoztak a dokumentumoktól, minden ott volt katonás, áttekinthető rendben, ami Szabó Dezsőtől, vagy Szabó Dezsőről valaha is kinyomtatott, leíratott, elmondatott. Élete utolsó hat évében rendszeres – valószínűleg az egyetlen rendszeres – látogatója voltam Budai Balogh Sándornak. Ezen beszélgetések során aztán megtudtam, nagy árat fizetett ő a Frigyes utcai gyűjtemény létrejöttéért. Nagy Péternek hála, az MSZMP akadémikusának.

     

Valamikor, a 60-as évek elején BBS még az Írószövetség könyvtárát vezette. Itt kereste fel őt kedélyeskedő, leereszkedő stílusban Nagy Péter akadémikus, akit a párt hivatalosan kinevezett Szabó Dezső „életműgondozójának”. Nagy Péter beavatta őt a nagy tervbe, hogy „pártfeladatként” meg kell csinálni egy átfogó Szabó Dezső-monográfiát, és ehhez a munkájához kéri, hogy Budai Balogh működjön vele közre, adja át neki magánkutatásainak eddigi eredményeit. (Természetesen némi honorárium is járt volna érte cserébe.) BBS udvariasan bár, de kerekperec közölte vele, nem lát lehetőséget, hogy bármiféle pártfeladatként kitűzött munkában együttműködhessen Nagy Péterrel. Egy hétre rá a lakásán ajánlott levelet kapott BBS, amelyben az életműgondozó akadémikus immár hivatalosabb hangnemben, fenyegető mellékízzel felszólítja őt, hogy adja át bizonyos kutatási adatait a készülő monográfia számára. BBS is ajánlott levélben válaszolt: Nem áll szándékomban! Nos, mindazok, akik azt hiszik, hogy ezzel le is zárult az ügy, vajmi keveset tudnak a proletárdiktatúra természetrajzáról, és az Aczél-korszak kultúréhségéről. Ugyanis néhány hét elteltével egy éjszakai órában rendőrségi autó és egy ponyvás katonai teherkocsi állt meg a Frigyes utcai ház előtt. BBS-t tiltott művek rejtegetése miatt őrizetbe vették, dolgozószobájának teljes anyagát pedig, az utolsó cetliig bezárólag, felrakták a ponyvás kocsira, és mint bűnjelet, elszállították.

    

És mert a kádári Magyar Népköztársaság nem csak a barakk vidámságában, de a jogállamiságban is élen járt, a bíró – aki nem irodalmár, ugye, csupán jogász – felkért egy pártatlan szakértőt, egy elfogulatlan tudóst, hogy az mondjon véleményt: a BBS-nél lefoglalt Szabó Dezső-anyag valóban tekinthető-e a társadalomra nézve káros, ezért üldözendő és büntetendő ideológiának? A felkért szakértő – hogy milyen kicsi a világ! - Nagy Péter akadémikus, a párt kinevezte életműgondozó volt, aki a bíró kérésére kifejtette: „Szabó Dezső határozottan negatív hatással volt a korszak fiatal értelmiségére”. (Ez azt jelenti magyarul – írja BBS egy későbbi visszaemlékezésében -, hogy Szabó Dezső tanításainak hatására nem tudta lépre csalni a fiatalokat a kommunista agitáció.) Így aztán izgatás címén 10 hónap börtönre ítélték az irodalomkutatót. Történt mindez 1962-ben, Budapesten.

    

Büntetésének letöltése után BBS persze nem mehetett vissza az Írószövetség könyvtárába, hiszen az bizalmi állás, oda osztályidegen a lábát be nem teheti. Nagy nehezen az Állami Biztosítónál sikerült állást kapnia. Onnan ment nyugdíjba is. Az mindenesetre némi vigaszt adott neki, hogy később újra megjelent a háza előtt a ponyvás kocsi, és visszakapta a korábban lefoglalt anyag 95 százalékát. A hiányzó 5 százalékot sem kellett sokáig nélkülöznie: az 1964-ben megjelent, Nagy Péter szerkesztette monográfiában megtalálhatta az eltűnt feljegyzéseket, immár nyomtatásban... Sapienti sat. Világossá váltak előtte az összefüggések.

    

A kádári diktatúra aztán elkezdett puhulni és enyhülni – ha nem is feltétlenül saját jóakaratából -, így BBS-nek is megadatott az az elégtétel, hogy egyre több helyen tudta elhelyezni, becsempészni Szabó Dezsőről szóló cikkeit. Egyszer, már betegen megható dicsekvéssel mondta el nekem, hogy ő bizony nem élt hiába, ha valaki megnézi a Fővárosi Könyvtár cikk-katalógusát, akkor ott az ő neve 35-szö fordul elő, és minden írása Szabó Dezsőről szól. Most, hogy papírra vetem ezeket az emlékeimet, felrémlik előttem egy Pázmány Péter-mondat, talán az Imitatio Christi fordításban olvashattam: „Nyomós életet élj!”, azaz, hagyj nyomot magad után. BBS élete nyomot hagyó élet volt, sőt, azt hiszem, mélyebb nyomú, mintsem azt ma gondolnánk. 1984 karácsonyán aztán bekövetkezett az a csoda is, amire aligha mert volna komolyan gondolni korábban: a református egyház kiadásában önálló, keménykötésű kötetben, sok képpel megjelent a Vad vizek futása, „Mozaikok Szabó Dezső kolozsvári életéből” alcímmel. Sajnos a politikai enyhülést egészségének folyamatos romlása közben élte meg.

    

1987 novemberében – Hartyányi István is jelen volt beszélgetésünkön – ünnepélyesen felkért arra, hogy kezdjem el megszervezni a Szabó Dezső Emléktársaságot, mert ennek is eljött az ideje. Örömmel vállaltam a feladatot, és 1988. május 24-én hivatalosan is bejegyeztetett a társaság, természetesen BBS-t választottuk meg elnökünknek. De, mert a nyár nem kedvez az irodalmi műsorok tartásának, első rendezvényünkre 1988. október 3-án, az ELTE egyik Szerb utcai előadójában került sor. Budai Balogh Sándor volt a négyrészesre tervezett szeminárium előadója. Az elsodort faluig bezárólag ismertette az életművet kitörő sikerrel. De egészsége közbeszólt, a 2. és a 3. előadást már le kellett mondania. Október 24-én még vállalkozott egy beszélgetés bevezetésére, de soha többet nem jelent meg az emléktársaság programjain, fokozódó betegsége ágyhoz kötötte, mozgásképtelenné tette. Sajnos, nagy álmának beteljesülését, a gellérthegyi Szabó Dezső-emlékmű felavatását már nem élhette meg, alig néhány hónappal annak elkészülte előtt meghalt. Miképpen csak halála után hat évvel válhatott közkinccsé a Hartyányi Istvánnal közösen összeállított hatalmas, örökbecsű munka, a Szabó Dezső-bibliográfia is.

    

Emlékszem egy tévéinterjúra, ahol Szentágothai János professzor, az ünnepelt anatómus életének tanulságairól beszélt, és külön kitért a „korán érkezettek tragédiájára”. Ezalatt valami olyasmit kell értenünk, hogy minden időben, minden kor kitermeli a maga domináns, divatos, futtatott témáit a tudomány, a művészetek, az egyetemes szellem világában. És mindig azok a nagymenők, akik pontosan azzal a témával foglalkoznak, amit a kor megkíván és elvár. Persze mindig akadnak különcök, úttörők, magányos harcosok, akik nem veszik figyelembe az éppen domináns széljárást, és a saját ösztöneik alapján végzik kutatásaikat. Ők azok, akik 20, 30 vagy 40 évvel korábban kezdenek felvetni kutatási programokat, kezdenek megpedzeni olyan tételeket, amelyeket majd csak félszázadnyi idő múltán ismer el és kanonizál a szakma. Akkor viszont már minden valamire való szakember azzal – és csak azzal – fog foglalkozni, messze túlhaladva tudományos eredményekben az egykori úttörőt, aki fejszecsapásaival elkezdte az utat vágni, aki első lépéseivel meghatározóan kitaposta az azóta autósztrádává szélesült ösvényt. A professzor szerint ez lenne a korán érkezettek tragédiája: aktív korukban még nem, idős korukban már nem becsülik őket. Akkor még nem vették komolyan, most pedig már lekörözik saját eredményeinek felhasználásával.

    

Érdekes módon Arany Jánosnak is volt valami efféle tapasztalata, mert nem leplezett megvetéssel figyelte, hogy 1867 után – amikor már szabad és veszélytelen volt – hirtelen milyen nagyszájú, odamondogató, „bátor” politizálásba kezdett az utca népe. Ha mindezt néhány évvel korábban teszik, akkor hősök és szabadságharcosok, így csupán hőbörgő csőcselék:

 

 

A hazáról egy merész szót

Én is ejték hajdanába',

Mikor annyit is nehéz volt:

Most közömbös lettem s gyáva.

 

Most!... mikor szabad sajtó van,

és üvölt a pajkos gyermek,

S vénasszony az útc'ajtóban

Nagy-bátran fülébe ordít

A királynak, miniszternek.

 

 

Vajon BBS-re áll-e mindez? A felszínes szemlélődő azt mondhatná, hogy igen, hiszen a mai kor publikációs szabadsága, már-már parttalan kiadási lehetőségei (pl. Internet) mellől, a szólás- és véleménynyilvánítási szabadság vitathatatlan létezése mellől visszatekintve bizony szánalmasan korlátozottak, óvatosak, érezhetően öncenzúrázottak, finoman, taktikásan fogalmazódottak, és gyakran inkább a sorok közötti, a szöveg fölötti üzenetre, semmint magukra a sorokra koncentrálók voltak a jobboldalt megjeleníteni próbáló írások. Könnyen megfogalmazódhat tehát az olcsó részvét: - Szegény BBS, ha megérhette volna a mai lehetőségeket, mennyivel többet tehetett volna!

    

Állítom, ez nem így van. BBS a lehető legtöbbet tette nemzeti irodalomtörténetünknek, amikor az 1950-es évek végétől jó harminc éven át gyűjtötte, rendezte, archiválta – azaz átmentette a jövő generációk számára – mindazon akkor még elérhető, azóta elsüllyedt kincseket, amiket felkutatott. Ő még Szabó Dezső kortársainak, kollégáinak, tanítványainak, ismerőseinek tucatjait, rokonait, egykor volt szomszédait tudta elérni és szóra bírni. Ő még olyan kiadványokat, sajtótermékeket, bírósági dokumentumokat, minisztériumi feljegyzéseket és magánleveleket tudott megszerezni, amelyek akkor még nem voltak képtelenül távol a múltban. Ma már ott vannak, és ha mi a szabadság és az engedélyek birtokában most kezdenénk hozzá ahhoz, aminek kutatásáért BBS már 1962-ben leült 10 hónapot, ugyan, mit találhatnánk? Igen, BBS pontosan azt csinálta, amit abban az időben csinálnia kellett a Szabó Dezső-kutatónak: hiteles adatokat gyűjtött, dokumentált, a kirakójáték hiányzó darabjai után kutakodott, vagyis: mentette a menthetőt. Minden antikvárius, az ecseri piac minden ócskása ismerte őt, és tudták, mely újságokat, mely lapokat kell félretenni neki. Így aztán lassan a hiánytalanságig gyarapodott az anyag a Frigyes utcában, miközben állami közgyűjteményeinkből kezdett kikopni, eltünedezni, leselejteződni, vagy legjobb esetben „zárolt anyaggá” nyilvánulni minden, ami Szabó Dezső. Ma is abból gazdálkodunk, amit ő megmentett. (Gondoljunk csak a Bibliográfiára.) Ehhez képest bizony nem tekinthető lényeginek az, hogy a 60-as vagy 70-es évek Magyarországán mennyire kellett szájfogót viselnie annak, aki publikálással próbálkozott.

    

Ma nem kell szájfogó, de hol marad az eredménye ennek a nagy szabadságnak? Ma megírhatna bárki bármit a Szabó Dezső-i életmű legkényesebb vonatkozásairól is. De nem látom azt a nagy tolongást az erre vállalkozók között. Ma szabad, mégis elmarad Szabó Dezső felmutatása, a körülötte lévő csend ugyanakkora, mint húsz évvel korábban, csakhogy ez veszélyesebb, mert ez már a közöny csendje, szemben a harminc évvel korábbi csenddel, amely még a félelem csendje volt. A pártállam idején azt hittük mindahányan, ott a BBS körül kialakult, zsoltáréneklő klubban, hogy a hallgatás a kommunizmus cenzúrája miatt van, és csak engednék meg – véltük balgán -, lenne itt akkora Szabó Dezső-követés, amilyet még nem látott a világ. Ez egyike volt a nagy tévedéseinknek: túlértékeltük a magyarság mentális állapotát, alul a diktatúra szellemi pusztításait. A rendszerváltozás után megmérettetünk és gyengébbnek találtattunk a feltételezettnél.

    

És ez mutatja BBS nagyságát: ő a fullasztóan korlátozott körülmények között is működött, alkotott, hatott, nem a kifogásokat kereste, hogy miért nem lehet valamit megírni, miért nem érdemes elkezdeni sem, hanem, mint a magyar sors és igazság megszállott robotosa, tette, amit tehetett. És ez nem volt kevés. Hogy csak a fióknak tudta megírni legfontosabb eredményeit? Nem zavarta, nem panaszkodott, írta a fióknak. Ma már irodalomkutatók, tanárok, egyetemi hallgatók, érdeklődők százai megírhatnák a legszélesebb nyilvánosságnak is, de csak nem teszik. Miért?

    

Most válik nyilvánvalóvá, hogy mennyire nem a szabadság a meghatározó feltétele a szellemi alkotásnak: hiába, hogy pancsikolunk a szabadságban, nem tudunk mit kezdeni vele, mert Szabó Dezső és BBS például már nincsenek velünk.

    

Budai Balogh Sándor 1919. augusztus 10-én született, kilenc nappal a Tanácsköztársaság bukása után. Többször is eldicsekedett előttem: megvárta, amíg Kun Béláék eltakarodnak, addig nem volt hajlandó világra jönni, amíg ők uralkodtak. Éppen tíz évvel ezelőtt, 1990. január 6-án halt meg. 70 év adatott neki.

 

Nyomós életet élt.

 

Szőcs Zoltán

 

 

[Budai Balogh Sándor: „MEGTÖRÖM A VILLÁMOKAT”
– Tanulmányok, írások Szabó Dezsőről (7- 12.o.);

Püski – Magyar Líra Bt. - Budapest, 2004.]