Budai Balogh Sándor:
Szabó Dezső a Magyar Nemzet-ben
Amit a cenzúra nem engedélyezett

 

 

    Szabó Dezső nyolc éven keresztül írta, szerkesztette és adta ki Ludas Mátyás füzeteit, 1934-1942 között. Ebben az időszakban más lapban nem publikált – ideje sem nagyon volt rá. Mindössze három esetben tett kivételt, adott kéziratot más szerkesztőségeknek.

    1935 novemberében jelent meg Erdélyi József költő rövid életű folyóirata, a Fegyver. Itt jelent meg Szabó Dezső tanulmánya: Irodalom és történelem címmel. Erdélyi a húszas évek elején Szabó Dezső mellett titkároskodott és a költő első verseskötetéhez is Szabó Dezső írt előszót (Ibolyalevél, 1922).

    Erdélyi fontosnak tartotta, hogy az induló lapjában olyan ismert nevek szerepeljenek, mint Móricz Zsigmond, Fodor József, Tatay Sándor és Tóth Aladár – élükön Szabó Dezsővel.

    Szabó Dezső másodízben háziorvosának felkérésére írt cikksorozatot; a Magyar Életben nyolc tanulmánya látott napvilágot. A kilencediket az ügyészség - megjelenése előtt – elkobozta.

    Harmadszor, 1940-ben, a Magyar Nemzet című napilapban találkoztak az újságolvasók Szabó Dezső írásaival. Az alábbiakban a „Budapesti séták” cikksorozat előzményeit, körülményeit és megszűnését ismertetem. A Magyar Nemzet című lapot Pethő Sándor alapította és indította útjára 1938. augusztus 20-án. Hogyan kerültek Szabó Dezső írásai a lap hasábjaira? A magyarázat egyszerű. A lapalapító főszerkesztő Pethő Sándor régi és őszinte híve, „rajongója” volt az írónak. Életük, sorsuk sok ponton találkozott: Pethő egyetemi tanulmányait Kolozsvárott végezte, ahol Szabó Dezső született; szintén középiskolai tanárként kezdte pályáját, mielőtt újságíró lett: így nyomon követhette az író életútját. Eljárt Szabó Dezső előadásaira és 1939-ben a Városi Színházban tartott emlékezetes jubileumi emlékezésről az ő lapjában jelent meg a legrészletesebb tudósítás – Szabó Dezső záróelőadásával. (Szabó Dezső akkor volt hatvan éves és olyan személyiségek köszöntötték, mint Bartók Béla, Móricz Zsigmond, Rudnay Gyula stb.

    Az, hogy Pethő rajongója volt Szabó Dezsőnek, leginkább kiderül a Csillagos órák című könyvéből, amelyet ugyancsak 1939-ben adott ki, a fasizmus terjeszkedése ellen. „A magyar szellemi életnek az a csodálatos tűzhányója, akit Szabó Dezsőnek hívnak, a maga elementáris lávaömlésének minden kénkövét kiontja a „hungarista” mozgalomra...”

    Nem meglepő, hogy Szabó Dezső nevével 1938-1939-ben huszonötször találkozunk. A lap rendszeresen beszámol az író népszerű előadásairól, megjelent füzetei tartalmáról; Katona Jenő, Kodolányi János, Kunszery Gyula, Szabó Zoltán és mások írásait közli, melyek róla szólnak; mozgósít és beszámol a jubileumról, közben Juhász Gyula: A titán című versét is hozza, amelyet a költő Szabó Dezsőről írt. Megjelenik Szabó Dezső nyilatkozata a „Szellemi honvédelemről” is (1939. október 29.). Az akkori rendszernek és a német III Birodalom urainak nem nagyon tetszhettek az ilyen mondatok:

    „...a mai megpróbáló idők látomásos feszültségében minél több lelki táplálékot kell adni a magyar léleknek és ennek lehetőségét nem szabad megszűkíteni. És minden szónak, mely ma a magyar lélek felé megy, élethitet, öntudatot, a szolidaritás ösztönös akaratát s nyugodt, józan elszántságot kell adnia.

- Rákóczi-tér, 1939. október 6.”

    (Megjegyzés: ezt a II. világháború kitörése után egy hónappal írta.)

    1940 elejétől interjúk, riportok készülnek Szabó Dezsővel és továbbra is megjelenő füzetei tartalmáról hűségesen beszámol a Magyar Nemzet. Szinte kitapinthatóan érezni, hogy Pethő Sándor és Szabó Dezső barátsága most a legerősebb. A hazánk felé közeledő veszély, az itthoni fasizálódás felgyorsulása, a lehetőségeken belüli ellenállás – amikor a sorok között kell okosan olvasni – egyenes úton viszi Szabó Dezsőt a Magyar Nemzet hasábjaira. 1940. július 28-án jelenik meg az első „Budapesti séta” - egy szép tárca-novella.

    De: Szabó Dezső hű önmagához. Szavakból, mondatfoszlányokból kiolvashatjuk mindazt, amit gondol, amit tulajdonképpen mondani akar:

    „...érezni fogod, hogy egy mélyen emberi arc beszél feléd, mely messzi időkbe mond izenetet. Mert abból a talajból nőtt ki, ahol minden emberi gyökerek összejönnek. És vonásai örök fájdalmak és évezredes örömök nyelvemléktára”

       -így kezdte cikkét, és folytatta:

    „És a sok külön-külön epilepszis, őrület, akarat-ámokfutás, célkasszafúrás, hitcsűrdöngölő: lesz egyetlen egységes tragédia, ahol minden összefügg mindennel: hogy megmondja örök bukásod szegény történelembe internált ember... Sétálok, tehát: vagyok. Sétálok: tehát ember vagyok. Sétáljatok, az Istenért, sétáljatok, mert megszakad a világ.”

    Pethő Sándor főszerkesztő egy hónap múlva: 1940. augusztus 25-én, autószerencsétlenség áldozata lett. (Közben: ellenzéki munkálkodása miatt állásáról lemondatták.) az új főszerkesztő Hegedűs Gyula lett. A cikksorozat írására már ő kérte fel Szabó Dezsőt. Ő is tisztelte a népszerű írót – de nem volt rajongója. A lapnak – e történelmi időszakban – nagy ász volt Szabó Dezső, akinek írásaira, útmutatásaira figyelt az olvasó. Szóbeli megállapodásuknak tartalma az volt, hogy „Szabó Dezső arról ír, amiről akar és a_cenzúrán kívül senki sem szól bele – egy betű erejéig sem – az írói munkásságába.” Ezt Szabó Dezsőtől tudjuk meg egy későbbi nyilatkozatából (Nemzetőr, 1940. szeptember 30.)

    A cenzúra az első „sétánál” hallgatott, várt...

    A második séta címe: Ruha és lélek (1940. augusztus 1.). Itt már működésbe lépett a gépezet, a cenzúra. Húsz sornyi neki nem tetsző részletet kihúzott a cikkből, amelyet a lap „lyukakkal”, kihagyásokkal jelentetett meg. Az olvasó dühönghetett és találgathatott: milyen mondatokkal rövidítették meg. A lap viszont demonstrálta – nem a szerkesztés hibájából történt a „hiba”. Mit is mondott el Szabó Dezső ebben a cikkben? A Nemzeti Múzeum kertjében írja a séta gondolatait, beszámolóját. Megvallja, hogy miért szereti ezt a tágas, csendes kertet:

    „Szeretem mindenekelőtt azért a nagy udvarházért, mely a közepén hallgat. És ez a hallgatás az induló magyar eposz mártíriumosan hősi korát viszi beléd. Mikor a magyarság nagy virrasztói még aggódó remegéssel dermedtek az élet és halál ezeréves nagy bírkózására. De annyira tudtak szeretni, hogy még kétségükben is építettek, még kétségbeesésükben is vetettek, ápoltak, adtak. Szent sziget ez a kert és vár ez a ház, a magyar élet vára. Mintha gyökerei a föld közepéig kötnék: roppant szilárdság, hitet adó végtelen egyensúly ez a ház a tántorgó Európában. Nyugodt kövei az örökkévalóság mély csendjével mondják: - Ez az ország a miénk a vér, a munka, a gondolat, az áldozat és szenvedés minden árán.”

    Tudjuk: a megnőtt étvágyú hitleri Németország mindezt nem így gondolta. A Dunáig hazánk területét berajzolta az „új Európa” elképzelt térképébe. Szabó Dezső cikkében rámutat: a dolgok, szokások átvétele mennyire fontos magyarságtudatunk kialakításában:

    „Az otthon mikrokozmikus hazája, a szülőföld hatalmas átszövődése lelkén, a falon levő képek, a közös nyelv roppant szolidaritása, a közösen énekelt népi és más dalok, a nemzeti lobogó lélektágító szimbóluma, a ruhadarabok, melyeket szülőföldje emberei visznek gyermekszemeibe: minden tárgy, dolog, mozdulat, hang stb., melyekben a magyar élet sajátos folyamatai tömörülnek: mindezek azok az állandó hatalmas igézetek: melyek mintegy vére, húsa, egész testélete legbelső szövetévé teszik magyarságát s e magyarság folyamataival aztán napról napra átszínezik, átszövik testbe mártott lelkét... Így kell gyerekkorától egész életén át ezer tárgyban, formában, mozdulatban, énekben, szimbólumban stb. természetes lelki levegőjévé tenni a magyarságot minden magyarnak... A ruha egyik leghatalmasabb igézet: nemcsak testi, de mélyen lelki tény is.”

    Válasz egy magyar fiatalembernek volt a címe a harmadik Budapesti sétának. Szabó Dezső ebben egy húszéves, másodéves egyetemi hallgatónak levelére válaszol. A fiatalember úgy látja, hogy céltalan, kétségbeesett erőlködés magyarnak lenni. Undorodik a társak konjunktúra-lelkétől, teljesen egyedül érzi magát, csak édesanyja szeretete tartja vissza az öngyilkosságtól. Véleménye szerint: a világerők gigászi harcában ránk csak az erőszakos megsemmisülés, vagy felszívódás várhat. Minek élni? (Ez a levél 1940-ben íródott!)

    Szabó Dezső válaszának első részében atyai pofonnal felérő iróniát használ, érezni, hogy alaposan felingerelte a levélíró:

    „Azt hiszem, fiam, a halálvágyadhoz jó lesz sötét-lila nyakkendőt, a kétségbeesésedhez fakó-rőt, őszi levélszínű mellzsebkendőt viselned. Ezek párhuzamos esztétikai állapotok. És holdtöltekor menj ki valamelyik régibb temető egy magányos sírdombjához, függeszd csüggedt szemeidet a halovány Holdra, miközben, persze, könnyek peregjenek belőlük. Természetesen: a fényképészt a masinájával ne felejtsd otthon.”

    A Válasz... második részében Szabó Dezső főleg a magyarság sorsával, a történelem fordulatait látó és kiváró magyar emberrel illusztrálta a világnézetét: a pesszimista heroizmus lényegét:

    „Többször mutattam rá a viharban álló pusztai magyar pásztorra, amit a legmélyebb magyar szimbólumnak érzek. Ha közeledik a fergeteg kiszámíthatatlan veszélyeivel: nem idegeskedik, nem hadonászik. Legyűri a süvege elejét, előrehajolva a botjára támaszkodik és subája védelmében órák hosszat is merev mozdulatlanul nézi összebújt nyáját. Mintha mondaná a rábízott homályos lelkeknek: A világ most ijesztést játszik, de ne féljetek, addig nincs baj, amíg én nyugodt vagyok és vigyázok. Villám, dörgés, özönzápor, bomlott szél elmúlnak s annál áldóbb lesz a nap édes melege és gyorsabb a fű zendülése a megázott rögökön. - Így kell tennie a magyarnak a mai ítélet-történelemben. Magába kell mélyednie, megkeresnie legerősebb erőit, legtermőbb hajlamait s kifejleszteni azokat az egyetemes magyarság számára. Előhívni, fejleszteni az együvétartozás, a szerves összefogás mély ösztöneit, kigyomlálva a magyar öntudatból az idegen mérges magvak dudváit (még egyszer: 1940-et írunk!), megszervezni a magyar lelkeket a jövő védelem és lehetőségek gyors feladataira: dolgozni, hinni, összefogni: ez az egészséges magyar ösztönös mozdulata. Aki érez valami erőt magában és ereje érvényesülését az örök magyarság érvényesülésébe építi be, az nem ijed meg a történelem mumus-rángásaitól. Hogyan félne az elmúló fergetegtől, mikor az el nem múlóban éli meg életét?”

    Szabó Dezsőtől az ismeretlen ifjú – sok társával együtt – tartalmas életprogramot kapott. A cenzúra ezúttal mindössze öt sort törölt... Viszont a negyedik Budapesti sétát, amelynek 1940. augusztus 9-én kellett volna megjelennie és címe Gellérthegyi látomás volt – a cenzúra teljes egészében törölte, illetve megjelenését nem engedélyezte. Mi lehetett a „bűne”? (Most két megjegyzést is kell tennem, főleg az akkor még nem élők számára: 1. az akkori Magyar Nemzet elsősorban a főváros un. liberális közönségének volt a napilapja, de olvasták és előfizették a kormányokkal szemben álló körök is. A lap jelentősége megnőtt a „zsidótörvények” megszavazása idején. 2. Az akkori cenzúra – a cenzorok – nem voltak egységesek a sajtótermékek méricskélésénél, megítélésénél. Munkájukat nagymértékben befolyásolták a szubjektív szempontok, pl. kinek a munkáját vizsgálták, ki vizsgálta, milyen volt a történelmi pillanat, stb.)

    Az ötödik „séta”, melynek címe Az én Trianonom volt, teljes egészében megjelent (1940. augusztus 11.). Nem volt érdekes a cenzorok számára. Szabó Dezsőnek annál inkább. Ugyanis még 1924-ben rendkívül szorult anyagi helyzete miatt – eladta az addig megjelent műveinek kiadói és szerzői jogát a Genius Könyvkiadó Rt.-nek. A tizenhat mű minden jogát 400 dollárért vásárolta meg a vállalat, a szerződés szerint Szabó Dezső halála utáni ötven évi időtartamra. Nem kétséges: a könyvkiadó aránytalanul kevés ellenszolgáltatásért jutott a kiadói jogokhoz. Élt is a jó üzleti lehetőséggel: sokszor és sok példányban jelentette meg a Szabó Dezső-műveket. Olcsó és díszkiadásban, egyenként és sorozatban. Kitűnő üzlet volt az akkor – Szabó Dezső országos hírű íróként szerepelt minden propagandapapíron, minden könyvüzletben.

    Szabó Dezső 1929-ben pert indított a Genius ellen a kiadói szerződés eladásának érvénytelenítése miatt. Megítélése szerint az ügylet kizsákmányoló jellegű volt, mivel a vállalat visszaélt szorult anyagi helyzetével.

    A bíróság mindhárom fóruma Szabó Dezső keresetét elutasította. Az indoklás lényege az volt: ő maga kért ilyen összeget a jogokért, szó sem lehet kizsákmányolásról. Szabó Dezső hiába hivatkozott a régi igazságra:

    „...minden ilyen uzsora-üzlet éppen azon alapul: hogy az eladó, a szükség korbácsaitól hajtva, maga ajánlja fel potom áron áruját az érdektelent játszó tőkének.”

    A pereskedés négy esztendeig (!) tartott. Közben a Genius beolvadt a Révai Könyvkiadó Vállalatba, melynek vezérigazgatója dr. Bókay János, a népszerű író és színpadi szerző volt. Szabó Dezső - a Magyar Nemzet hasábjain – újabb kísérletet tett az elvesztett jogok visszaszerzésére. A hatvanegy éves író nem önmaga miatt harcolt a kiadói jogokért. A füzeteiben és Az én Trianonom cikkében is kinyilvánítja: „halála utánra fiúi hűséggel, a hála végtelen szeretetével: minden munkája minden jogait második jóságos édesanyjára: a kolozsvári református kollégiumra hagyja.” (Szabó Dezső végakaratának megfelelően – amit végrendeletében is megerősített – az összes jogok örököse, mint jogutód, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma lett.)

    Fentiekből kiderül, hogy dr. Bókay János visszaadta a jogokat Szabó Dezsőnek, melyekkel az író 1940. október 8-a után – ez volt megállapodásuk dátuma – szabadon rendelkezhetett.

    A cikksorozat talán legkedvesebb, leghumorosabb darabja következett 1940. augusztus 15-én. Már a címe is meglepő: Finom legény lettem. Az előzmény: az öngyilkosságra gondoló fiatalembernek sokszor nem a legszalonképesebb szavakkal válaszolt Szabó Dezső. Néhány levélíró kifogásolta is a „parlagi stílust”. Az író e széplelkek leveleire reagál hatodik sétájában. Kiváló írás! Két részlet a cikkből:

    „- Látod, csúnya Dezső, most megint kitört belőled az ős: Dzsingisz-kán. Nyers szavaiddal a minap a Magyar Nemzet hasábjain megszomorítottad az Udvari Tanácsosok és más Tanácsosok szívét. Lelkük szűz kelyhébe csúf szavak mérges bogarait szórtad. Életük üveghangokon zengő alagyájába belebőgtél, mint egy kamasz oroszlán, aki még azt sem tudja, merre van a Róka Pál jóhírű tánciskolája.

    Légy már, fiam, végre lelkiség, szellemülj át és kapsz tőlem egy hordó málnaszörpöt.

    És íme: egyszerre úgy ütött belém a lelki finomság, mint Ladányba a menkő. Éreztem, hogy az idealizmuson ülök, hogy eddigi bűnösen materialista hasam helyén egy csodászengésű lehellet-finom metafora van s még a tyúkszemem is hajnalcsillaggá nemesül. Egy undok lótetű mászott felém a földön, lágy hangon szóltam hozzá: - Arabs paripák többlábú vándora, vajh mely gyönyörrózsák kelyhei felé visznek lenge lépteid?

    Olyan művelt voltam, hogy már el is szunnyadtam belé. Hát zsenge álmomban egy csomó hozzám hasonló fiú jön velem szembe könyvekkel a kezükben.

    Nézem őket: mi, ez Homérosz, Vergiliusz, Dante, Cervantes, Shakespeare, Rabelais, Zola és még több efféle ízléstelen, nyers fickó. Vidáman köszöntenek: - Szervusz, Dezső, gyere velünk murizni!

    A szégyen nemes pírjával fordultam el tőlük: - Menjetek, csúnya fiúk, otromba szavak és otrombább dolgok megmondói. Sohasem lesztek a Petőfi Társaság tagjai. Engem hagyjatok békén, én lelki finomság vagyok...”

    A másik részlet:

    „Lakásom mellett a Kölcsey-utca szeretné magával elhitetni, hogy van. Nem is utca, utcácska, utcikula. A közepén egy borulátó mopszli állt. A farka kilógott az utcából Nyugat felé. Az orra kilógott az utcából Kelet felé. Szegény mopszlika úgy festett a Kölcsey-utcában, mint Nagy Sándor Macedóniában. Szűk volt neki. Cirógató szelíd hangon szólék hozzá: - Kutyuskám, nem kutyaság, hogy Magyarország Szíve ilyen utcát adott a Himnusz csodálatos szent költőjének?

    A mompszli még borúlátóbb lett. Sötét volt, mint egy könyvkiadóvállalat és keserű, mint egy írói jubileum: - Ugyan! Menj csak a Kazinczy-utcába és aztán beszélj. Próbálnák csak azt a piszkos utcát egy mopszliról elnevezni, majd ellátnám a bajukat!... A Mátyás-térre mentem. Nem tudom, melyik Mátyástól Mátyás-tér ez a tér. De annyi bizonyos, hogy az illető inkább csak Matyi volt. Szegény proletár tér ez. Még az akácfái is olyanok, mintha rokkantsegélyes mezőgazdasági munkások volnának a segély felvétele után...”

    Szabó Dezső budapesti cikkeire nemcsak kritikák érkeztek a szerkesztőségbe, hanem elismerő, lelkendező levelek is. Bajor Jenő például ilyeneket írt: „Éreztük azt, hogy annak, akinek mithológikus látásai ma vezethetik az események szédítő rohanásában a magyar olvasót, annak a helye e lap hasábjain van... Új, gazdag és erősebb lesz az a nemzedék, amely ma sarjad, és ez a nemzedék Őt tartja az Útjelzőnek.” Ifj. Tóth László (Szeged) leveléből: Szabó Dezsőtől kaptam és kapom a legerősebb indíttatásokat...” Dr. K. Balázs György: „- Tanár Úr kérem, ez a Böske olyan szép lélek volt, és ebben a lelkében annyi rajongás volt Szabó Dezső iránt, hogy nem hagyhatjuk emlékét a keresztfájával elkorhadni. Kellene róla írni valamit, akár csak egy rövid cikket, egy „Sümegi sétát”...” (Megjegyzés: Németh Böskéről van szó, akit Szabó Dezső sümegi tanárkodása idején jól ismert, irodalmi szalonjában sokszor megfordult. Szabó Dezső önéletrajzában igen szépen, melegen emlékezik meg az irodalompártoló hölgyről.)

    Nincs hely több levelet idézni, pedig akadna még bőségesen. Különösen Az én Trianonom című írás keltett nagy feltűnést: dr. Borsody Miklós ny. törvényszéki bíró és dr. Rácz György ügyvéd jogilag elemezte az elutasító ítéletet – lényegében mindketten Szabó Dezső mellé álltak. Vaszary Gábor író kicsit cinikusan, ironikusan fogalmazta meg észrevételeit – számosan leintették a komolytalankodó, „urambátyámoskodó” Vaszaryt.

    Idill volt a címe a hetedik Budapesti sétának. (Megjelent 1940. augusztus 18-án.) Egy évvel a háború kitörése után nálunk még viszonylag idilli volt a helyzet – Európában már kevésbé...

    Náci-Németország már olyan volt, mint egy túlfújt léggömb. Lengyelország, Dánia, Norvégia, lerohanása, megszállása után Hollandia, Belgium és Luxemburg meghódítása következett, mint hadgyakorlat – Franciaország és Anglia (a két nagyobb hal) lenyelése előtt. A németek június 14-én már bevonultak Párizsba, és azután következett a teljes összeomlás Franciaországban. A compiégnei erdő tisztásán Hitler átadta a fegyverszüneti feltételeket a francia kormány megbízottainak. Ez az aláírási aktus 1940. június 21-én történt. Ezután a cél Anglia leigázása lett.

    Amikor Szabó Dezső cikkeit írta a Magyar Nemzetbe: Anglia történelmének egyik legnehezebb korszakát élte. Dunkerque-nél a brit hadsereg vereséget szenvedett és augusztusban már sorozatos légitámadások következtek Portsmouth, Dover és más kikötővárosok ellen. E légitámadások nagyságára jellemző, hogy a németek az első tíz napban közel hatszáz gépet vesztettek (Londont először 1940. szeptember 7-én bombázták).

    Mindezeket a történelmi eseményeket azért is kell felsorakoztatnom, hogy a továbbiakban megértsük a korabeli szerkesztőség és Szabó Dezső egymásnak ellentmondó álláspontját. Ugyanis ebben az európai politikai helyzetben – 1940. augusztus 30-án – adta vissza Hitler Erdély egy részét – nem minden hátsó gondolat nélkül...

    Amikor az Idill megjelent, éppen bejelentette Németország az Anglia elleni teljes blokádot. Magyarországon egy héttel előbb jelent meg a zsidótörvény végrehajtására vonatkozó – kiegészítő rendelet.

    Az Idill egyébként semmi összefüggésben nem volt a háborúval, a világpolitikával. Szabó Dezső elmondta ebben napi gondjait, szobái uralkodó tárgyait: a növényeket, óráit, könyveit, melyeket „három örökkévalóságnak” nevezett. Elmondta, hogy Budapest polgármestere törölte őt a képviselőválasztók jegyzékéből izgatás miatt. (Egy régebbi bírósági ügy következménye gyanánt.)

    Az elképzelt idill: a falusi ház és élet: „Istenharc, béke”. (Megjegyzés: Szabó Dezső élete alkonyán egyre többször hangoztatta, hogy egyetlen vágya egy kis vidéki kúria, ahol falusi életmódot folytatna és nyugodtan dolgozna.

    Hatvanadik születésnapjára remélte ennek beteljesülését, de a Városi Színházban rendezett jubileumi est anyagilag nem váltotta be előzetes reményeit.)

    A Budapesti séták cikksorozat nyolcadik darabjának címe: Két levél és az új Európa volt. Ebben Szabó Dezső közli Bókay János levelét, amelyet hozzá intézett és a választ. A szerző-kiadói jogról írnak. Mégis itt talán a legérdekesebb és leg-szabódezsőibb a bevezetés. Érdemes elolvasni:

    „Kedves Olvasó Néni, Olvasó Bácsi, Olvasó Húg és Olvasó Öcs, nagyon kicsinyes lélekkel látnád a dolgokat, ha e Sétákban időről-időre megjelenő, a kiadójogért folyó küzdelmet ismertető írásokban csak személyes ügyet látnál. Hidd meg, hogy a személyes része, bármily tragikus: csak az elenyészően csekélyebb jelentősége ennek az ügynek. Egyetemes, mély gyökerekkel szétágazó ügy ez, mely az egész régi, meghamisított jelszavak alatt álló Magyarországot állítja szembe a most készülő új Európába szervesen beilleszkedni akaró új Magyarországgal. Azt a Magyarországot, melyben bizonyos magyar csoportok azt tartották liberalizmusnak, szabadkőművesi nemes emberi feladatnak: ha falaznak minden idegen kizsákmányolásnak vagy magyar cinkosságnak. Azzal a Magyarországgal, mely az emberi termés, az emberi munka teljes jogára épült jogrendet fogja egyetlen irányító hatalomnak elismerni bármily más hatalommal szemben.

    Ez átalakulás roppant vajúdásai most földrengetik egész Európát, s megindult mély folyamatai nálunk is sok nagy ígérettel jutnak felszínre.”

    Szabó Dezső híres füzeteiben már régen leleplezte a náci-Németország és hazai segítőik, a nyilasok ármánykodásait. A gondolkodó magyar író próféciái, intelmei is kézenfekvőek voltak:

    „Ne személyekhez kötő indulatokon: szereteten, gyűlöleten, elfogultságokon át figyeld két kornak ezt a mindent megmutató vitáját. Ne fedezékezd magad egyéni bántások, lírai hangulatok, érdek-igézetek mögé az igazság és a lényeg ereje ellen. Mindenben a lényeget nézd: a termő, a dolgozó, az alkotó egyén lehetőségeit és a közösség hasznát.”

    A Magyar Nemzet olvasói szinte szívták magukba az erőt, reményt nyújtó sorokat. Mert ezek éppen ellenkezőek voltak a kormány- és jobboldali lapok nácikhoz dörgölődző tudósításaival, kommentálásaival. Szabó Dezső a józan polgárság körében akkor roppant népszerű lett. Füzetei és előadásai párhuzamban álltak e cikksorozattal. A szélsőjobboldal emiatt egyre agresszívabb modorban támadta az írót. Szinte kíméletlenül.

    A kilencedik séta: a Gyöngyösbokréta. A Paulini Béla lelkesedéséből és szorgalmából született és irányított ének- és táncegyüttes méltatása, bírálata került e cikkben – ahogyan akkor Szabó Dezső látta. Most is figyelemreméltó gondolatokat olvashatunk ki e régi elmélkedésből:

  „...az ifjúság magyarrá nevelése a múltban – kevés túlzással – egy határozatlan tartalmú mondathazafiság beültetésében merült ki. Ezek a szólam-füzérek alkalmasak voltak bizonyos előkészített pillanatokban múló lelkesedési hullámok előidézésére. De voltaképpen határozatlan tartalmú, egyéntelen hazafias hajlandóskodást jelentettek csak és nem magyarságot. Egy-két szó megváltoztatásával egész nyugodtan megismételhette bármely országban bármely nemzet fia a saját polgári használatára... Az, hogy nálunk ezen a téren annyi mulasztás történt a múltban, könnyen magyarázható. Idegen hatalom, idegen életérdek, idegen lelkialkat idegen életformáiba gyötörve, nemcsak hatalmi és érvényesülési gátak akadályozták, hanem életösztönünk is elsiketült az élet legelemibb parancsaitól...”

    Ez a gondolatmenet a Gyöngyösbokréta tízéves évfordulóján így bontakozott ki:

  „És itt érünk el a Paulini nagy hite, nagy szeretete és hős kitartása által megteremtett Gyöngyösbokréta jelentőségéhez. Ha ezt a Gyöngyösbokrétát minden következményével beépítjük a magyarság egyetemes életébe: nemcsak ősi, termő, erős és gazdag egyéniségébe hívjuk vissza a magyarságot, hanem: a leghatalmasabb, a legegyetemesebb igézetet valósítjuk meg a nemzeti egység megteremtésére...

    Ezért kellenek a népi lélek igézete alatt létrejött magyar ház, magyar bútorok, magyar képek, magyar kert, udvar, utcák, ligetek, magyar játékok, éneke, zene, táncok, magyar ruhák, díszítések stb., stb. A feladat tehát kettős: visszafürdetni a magyar falut, minden falut, minden falu minden tagját a magyar nép ősi lelkébe a tárgyi és lelki igézetek minden eszközével. Aztán: ezeknek az eszközöknek állandó ráhatásaival a magyar munkásság és magyar középosztály lelkialkatát összes folyamataiban a magyar népi lélek szerves továbbfejlődéseivé mozgósítani.”

    Magával a Gyöngyösbokréta előadásával foglalkozva Szabó Dezső dicsér és – burkoltan ugyan, de – bírál:

  „Nagy érdeme a rendezésnek, hogy igyekszik a népélet jelenségeit hamisítatlan, nem stilizált, hollywoodi szokványos mozdulatokba, színpadi tablókba nem nyirbált valóságukban hozni elénk... Színpadi rendezőnek sohasem szabad hozzáférkőznie a Gyöngyösbokrétához. És fontos az is: hogyha egy falunak ruházatlan, díszítésben nyomtalanná veszett ősi művészete: ne mi szerkesszünk vagy költsünk helyébe újat neki.”

    Cikke második részében „szelíd alázattal és nagy könyörgéssel” fordult Szabó Dezső a magyar kultúra, a magyar lélekformálás vezetőihez, hogy intézkedjenek a magyar daltanulás, a közös éneklés megteremtésének érdekében. De foglalkozik a magyar népi táncok iskolai oktatásával is és a régi magyar játékok ismertetésével, tanításával. Javasolja a magyaros öltözéket minden iskolának, főiskolának. Érdekes gondolata:

    „Ki kell választani a magyar falvak viseleteiből az erre a célra alkalmasakat, minél többet s az egyes iskolák ízlésük szerint ezek közül válasszanak...”

    Kitér a „népi táncok” elsajátítására és az elfelejtett „népi játékokra”. Kijelenti, hogy „el kell tűnnie annak a magyar lelkiformának: mely nemtörődésbe, cinikus bírálatokba, lehetetlenséget károgó gyávaságba bújt az egység és összefogás, a közös védelem és közös fejlődés sürgető hívásai elől”. Megszívlelendő intelmek – 1940-ben!

    A betű és a lélek címmel jelent meg a tizedik „séta”: valódi bölcseleti remekmű. „Az Üzlet vett hatalmába minden emberi termést, anyagit és szellemit egyaránt” - állítja és mutatja ki Szabó Dezső. Elsősorban az irodalmi élet jelenségeit boncolgatja és teszi fel a kérdést jogosan:

    „Mi az oka annak, hogy a tizennyolcadik század második felének s a kezdődő tizenkilencedik századnak nagy emberi álma a minden emberi élet teljes termésére szabadulásáért, a minden emberi lélek istenarccá teljesedhetéséért csődbe, újabb és piszkosabb elnyomásokba züllött az élet minden terén?”...

    És nyomban válaszol is, ami az irodalmi életet illeti:

   „A betűüzlet tapogatta a közönséget, mint egy vén kéjencet: hol mi csiklandozza, mi gerjeszti ínyét, mi bizseregteti végig gerincét: tótágassá hűtlenült asszonyállat, vérző haza vagy pszichoanalízis? És adott dekánként vagy mázsa számra szajhát, vérző hazát, pszichoanalízist a piac felvevőképessége arányában.”

    „A film- és színházművészet is az Üzlet áldozatává lett.”

    - mondja a továbbiakban Szabó Dezső, és megoldásként ajánlja:

    „...a fertelmes Üzletet kell kiirtani a szellemi termés, a szellemi élet meghatározói közül, minden szemetes következményeivel, gyökeresen... Lehet-e addig egészséges kort várni, míg vissza nem tisztítjuk ősi hivatására azt a forrást, melyből a lelkek táplálkoznak?”

    Közel fél évszázaddal ezelőtt ilyen gondolatok foglalkoztatták a József körúti bérház hatvanegy éves lakóját. Segíteni – persze – nem tudott.

    A Budapesti séták következő darabjának Szabó Dezső a Semmi címet adta. Tévedett: ez a „séta-cikk” teljesen szokatlan, és kiváló a többi hasonló jellegű újság publikációból. Ugyanis Szabó Dezső – szokásától eltérően – részletesen foglalkozik egy írótárs, Tóth Árpád művével. Az „összeférhetetlen”, a mindenkit „megmaró” stb. jelzőkkel felruházott „dúvad, bölény” emígyen fogalmazott, amikor Tóth Árpád költészetét értékelte:

    „Feltűnik előttem a költő felejthetetlen arca. Mintha a parti füzek közt megbúvó halvány ködből szövődne elő. Két örök lázas szemével rám néz. Ó, mennyit beszélnek ezek a szemek. Született fáradtságot, lemondást, panasz nélküli bánatot és áhitatos lobogását az örök szépségekhez igézett látásnak. Milyen csodálatos ember volt ez az elmúlhatatlan költő, az egyetlen teljesen tiszta emberi élet, melyet életemben láttam. Mindig ijesztett volt, mint sötét szobában hagyott gyermek. És némán, félénken hős makacs ragaszkodásában a tisztasághoz s az örök szépségekhez. Ámulékony, mint első vándorlásában a kis diák és bölcs a szenvedés végtelen türelmével. Mindenkire volt mentegető szava, saját verseiről sohasem beszélt, más írók szép alkotásait olyan lobogással terjesztette, mint új hit evangéliumát. Ó pazar Magyarország, mit tettél ezért a csodálatos fiadért? Ó, magyar ifjúság, mivel fizetsz a dús adakozású halottnak?”

    -És idézi a hallhatatlan verseket és talán a legnagyobbat: Elégia egy rekettyebokorhoz.

 

...Tán mind elpusztulunk s nincs,

nincs közöttünk egy se,

Kit boldog Ararát várhatna,

tiszta Noé.
 

 

Egy boldog remegés és felpiheg

sóhajtva

A fájó ősanyag: immár a kínnak

vége!

S reszketve megnyílik egy

lótusz szűzi ajka

S kileng a boldog légbe a

hószínszárnyú Béke.

 

    Nem felejtjük el, hogy ez megjelent 1940. szeptember 3-án, a második világháború kitörésének első évfordulóján. A Semmi – egy eseménytelen nap. (Eseményt, élményt, programot egy költemény is adhat – ezt bizonyítja be Szabó Dezső, amikor részleteket mutat be Tóth Árpád nagy verséből. Híres füzeteiben tizenkilencszer írja le a költő nevét. Koncepciója a huszadik századi magyar költészet nagyjairól időtállónak bizonyult. Volt az óriás Ady, majd egymás mellett Tóth Árpád és Juhász Gyula; őket követte Babits, Kosztolányi, a felvidéki Mécs László és Győry Dezső, az erdélyi Tompa László. Kedvelte még Illyés Gyula, Erdélyi József, Kaffka Margit verseit és – önéletrajzában – szépen nyilatkozik Gulyás Pál, Oláh Gábor és Szép Ernő költészetéről. Érdekes módon: József Attiláról soha nem írt egyetlen sort sem – bár a költő járt nála és tragikus haláláról nyilván tudott. Ennek – a hallgatásnak – két oka lehet: Szabó Dezső-generációhoz képest József Attila túl fiatal volt [Huszonhat év korkülönbség!] és értékesebb versei nem kerültek Szabó Dezső kezébe; de lehet, hogy a „csodagyerek” - ő nevezte így állítólag a fiatal költőt – riasztotta el. Sok próbálkozó, kísérletező igyekezett az országos hírű írónak közelébe kerülni.)

    Kerek és egész kis tanulmány a tizenkettedik Budapesti séta. Címe: Magánosság és összeférhetetlenség. A zseni körül kialakított téves szemléletet kívánja e munkájában helyére tenni. Valóban: Lombroso és mások mindent megtettek, hogy valami misztikus ködbe rejtsék el a különleges adottságokkal, tehetségekkel rendelkező embertársainkat. Szabó Dezső megmutatja, hogyan lett a zseni „a polgári közlélek kéjes borzongása, olcsó megbotránkozása és hülye ámulata”. Lombroso „őrület elmélete” hatalmas sikert aratott az átlagpolgárok körében: rájöttek, hogy ők „garantáltan zsenimentesek”, tehát normálisak. A zseniket nem vették komolyan. Magánéletük, tévedéseik, hibájuk kiterítve, kiszínezve – látszólag – a polgárt igazolták. Hatalmas energiával, minden adatot felhasználva mutatták ki, hogy a zseni – lényegében – egy beteg képlet, nem szolgálhat példaképül.

    Természetes, hogy a zseni magános lett és mert elrendeltetését minden eléje állított akadályon keresztül igyekszik megvalósítani, „összeférhetetlen” is. Összeférhetetlen minden gazemberséggel, „ember-piszokkal” szemben. És: mert ebből az emberi életben rengeteg található, nem a gazfickók ármánykodásait jegyzik fel, hanem a zseni önvédelmét. (Ez az önvédelem egyenlő a zseni által létrehozott produkció védelmével, mely – természeténél fogva – általában nem az ő személyes tulajdona. Mégis a zseni lesz összeférhetetlen és nem az „ember-piszok”.) A téma óriási és szerteágazó. Ma már csodálatos, hogy egy rövid újságcikkben mennyire a lényeget mutatta be a szerző. Megállapításai most is figyelemre méltóak. Még a befejező részből idézet, mely a cikk konklúziója is:

    „...azok, akik összeférhetetlenek a tisztasággal, az igazsággal, az emberi nagysággal, törvényt ülnek afölött, aki összeférhetetlen a szeméttel, a hazugsággal, az alacsonysággal. A gyakorlatibb összeférhetetlenség győz: mert ő az egység, a közös védekezés, a biztosított üzlet.”

    Tagadhatatlan.

    A magyar nyelvért (13. séta) a régi pedagógust, a tanárt, sőt a magyar szakos középiskolai tanárt mutatja be – aki úgy, mint régen, harcol az anyanyelv tanításáért, tanulásáért. Már az első ritkán szedett megállapítása is törvény:

    „Nemzeti egységet, sajátos arcú egyéni történelmi alkotást csak a teljes egyéniségre erősödött és azt szabadon, az elhivatás nagyszerű elszánásával kifejező magyarság hozhat létre. Ez mindenekelőtt áll nyelvünk ápolására, sugárzási körének minél szélesebbé terjesztésére. Megvallom: csak most látom Széchenyi annyit ismételt mondatának egész végzetes mélységét. A magyar nyelv életünk élete, lelkünk lelke, sírokon átfolytatódó örök énünk. Rajta kívül nincs magyarság, nincs magyar nemzet s történelmi életünk idegen kényszerek szolgai teljesítése volna.”

    Szabó Dezső, aki sokszor járt Franciaországban, Párizsban figyelemmel kísérte az ottani oktatási rendszert, tantervet. Ebből kiindulva tesz összehasonlítást a francia és a magyar anyanyelvi oktatás között. Kimutatja, hogy Franciaországban jóval több óraszámmal foglalkoznak az anyanyelv oktatásával – holott „az egységes nyelvű országban, ahol idegen tömegek és beömlések nem veszélyeztetik a nyelvet”, kevésbé lenne szükség a sok nyelvórára, mint nálunk. „Talán nincs Európának egyetlen nemzete, ahol a nemzeti nyelv ilyen mostoha elbánásban részesülne” - panaszolja Szabó Dezső.

    Itt azután hosszadalmasan foglalkozik az idegen nyelv tanításával az iskolákban. A négy alsó osztályban feleslegesnek tartja az idegen nyelvek tanítását, mert a „legértelmetlenebb bűn: mert meggyötrése a gyermek egész lelki életének, szellemi fejlődésének”. Ilyen Szabó Dezső-észrevételek, intelmek gyakran vitára ingerelnek, de nem felejthetjük el, hogy tizenöt éves tanári tapasztalat állt az író mögött. És – kétségtelen – akkor régen is küzdött a magyar nyelvért.

 

*

 

    Az újság olvasói – feltehetően – érdeklődve várták a cikksorozat folytatását. Pontosan: a Budapesti séták tizennegyedik részét. 1940. szeptember 15. vasárnap meg is jelent egy Szabó Dezső-írás, de a tizenötödik séta egy elbeszélés: A levethetetlen ruha című. Érdekes, sőt különleges novellát olvashattak a lap vásárlói, ugyanakkor elgondolkozhattak: hova lett a tizennegyedik séta? (Tudni kell, hogy akkor nagyon is nyilvántartották a Szabó Dezső-írások dátumát, sorszámát.)

    Nagy csend következett, két hétig a titok fátyla takarta el a Szabó Dezső cikksorozat sorsát. Végül: egy másik lapban, a Nemzetőrben jelent meg az országos feltűnést keltő cikk: Szabó Dezső: Miért nem írok többé a „Magyar Nemzet”-be? És folytatás gyanánt az addig elmaradt tizennegyedik budapesti séta: A kolozsvári Református Kolégyomhoz.

    A szenzáció az volt, hogy a cikk semmi különleges csemegével nem szolgált: lényegében Szabó Dezső szellemi végrendeletét tartalmazta. Annál inkább felfigyelt az olvasó Szabó Dezső: Miért nem írok többé... bevezető cikkére, amelyben feltárja a történetét; a laphoz kerülésének, feltételének és az ominózus esetnek.

    „...a szerkesztő Hegedűs gyula azonnal felkért lakásomon, hogy dolgozzam a lapba. Feltételem az volt, mint mindig: arról írok, amiről tetszik, a cenzúrán kívül senki nem szólhat egy betű erejéig sem munkásságomba.

    ...Szeptember 13-án megírtam a tizennegyedik sétámat. Ebben a felszabadult Kolozsvár örömére megismételtem: minden munkám minden jogát a kolozsvári ref. kollégiumra hagyom.”

    1940. október 1-jén a Magyar Nemzet teljes egészében újraközölte a Nemzetőrben megjelent cikket, természetesen most már a tizennegyedik Budapesti sétával együtt. A Magyar Nemzet az egészhez hozzáfűzte a saját véleményét is.

    Szabó Dezső később – két hónap múlva – ezeket írta a Ludas Mátyás füzeteibe:

    „...Az első nagy szomorúságom azt a nagy örömet kísérte: amikor Kormányzónk és a magyar honvédség bevonult a Felvidékre, és még inkább: most Erdélybe. A tartalmatlan, kongó cicomájú frázisok olyan szökőárja csapott végig a meggyötört Erdély felszabadult részein, hogy mintegy az ellenséges Trianon-cethal utolsó dühös farkcsapása bántott felénk... Azok a pörölycsapásként megismétlődő túláradó szívek, szívünk bánatfájának örömvirágai stb., stb. És minden szónoklat végén az a természetellenes sikítással megismétlődő: éljen X éljen Y!... Itt van például az új erdélyi induló. A spanyol inkvizíció minden megtorlását vállalom, amikor kijelentem: fertelmes. Dallama az a szokvány-idegen induló, amilyent az öt világrész bármely katonabandájának obsitos őrmestere valamelyik kocsmában a hatodik korsó sör után kikvaterkáz magából. Szövege az a tipikus honlelkesítményi-borzalom, amilyennel a múlt század hatvanas éveinek nyugalmazott vén tanítói rúgták vissza a Pedagógia ádázságait...” (Erdély alkalmából.)

    De miért nem nyomták ki a tizennegyedik sétát? Miért zárkózott el a Magyar Nemzet akkori szerkesztősége, személy szerint Hegedűs Gyula főszerkesztő a Szabó Dezső-cikk közlése elől? Olvassuk az indoklást:

    „...Már az ötödik ”Budapesti sétá”-ban megkezdte Szabó Dezső a maga ismert anyagi ügyeinek tárgyalását. Annak ellenére, hogy ezt a kérdést teljesen magánjogi természetűnek tartottuk és különben is olyan ügyet érintett, amely már a magyar bíróságok előtt feltáratott és elintéztetett – Szabó Dezső jogerősen elvesztette perét -, az ötödik Budapesti sétának, bár nem szívesen, de változtatás nélkül helyet adtunk lapunkban... Amikor azonban szeptember 13-án Szabó Dezső eljuttatta szerkesztőségünkbe a fent leközölt tizennegyedik sétáját, azzal a kívánsággal, hogy ezt a cikket szeptember 15-én adjuk ki: tehát Horthy Miklós Kolozsvárra való bevonulásának napján, mindannyian úgy éreztük, hogy mégsem lehet egy hatalmas nemzeti ünnepet és történelmi jelentőségű alkalmat arra felhasználni, hogy valaki – legyen bármilyen kiváló s becsült magyar író – anyagi követeléseit akarja éppen ilyenkor érvényesíteni... Így kénytelenek voltunk arra az álláspontra helyezkedni, hogy a bevonulás és Kolozsvár hazatérésének ünnepnapját nem engedhetjük lapunkban összekapcsolni Szabó Dezső magánügyével.” (Magyar Nemzet 1940. október 1. - 9. old.)

    Pár nap múlva: 1940. október 5-én megállapodás jött létre a Révai könyvkiadó (dr. Bókay János) és Szabó Dezső között. Ez a megállapodás lényegében rögzíti a Szabó Dezső követelést – egyetlen pont kivételével. Ez: nem vállalja 50 000 pengő kártérítés megfizetését, amit – állítása szerint – jogelődje, a Genius könyvkiadó (a szerzői és kiadói jog megvásárlója) okozott.

    Szabó Dezső rögtön elállt ettől a követelésétől és így az egyezség megkötése elől minden akadály elhárult. Szabó Dezső visszakapta a szerzői és kiadói jogot – tizenöt évig nem volt birtokában – és ráadásul kb. 2000 db kötetet kinyomott, de el nem adott műveiből. Nem kétséges, hogy az író számára ez volt a legelőnyösebb feltétel és Bókayék eljárása kifogástalan volt. Egy vesztett per után nem lett volna a kiadóvállalat – Bókay – olyan gesztust gyakorolni, mely még a régi perköltségtől is mentesíti az írót.

    Szabó Dezső a 60. füzetében nem titkolt örömmel nyugtázta a végül is jóra fordult ügyet, mely hosszú ideig keserítette, „élete nagy bántása” volt. A visszakerült szántóföld címen írta meg a szerzői jogok történetét, nem felejtkezve meg a Magyar Nemzet magatartásáról sem. Kicsit meglegyinti a lapot, mert „megtagadja a nyílt levél közlését”:

    „A Nemzetőr hetilap egész másképen fogta fel a dolgot: a magyar sajtó nemes hagyományainak, a termő magyar és az örök magyar termés érdekeinek irányában. A levelet kész örömmel közölte. Erre aztán a közszeretet megnyilatkozásának pergőtüzében a nagybetűs és thörzsökös Magyar Nemzet is hozta a cikket, különböző együgyűcske nyekergésekkel körítve...”

    Még hozzáteszi az érthetőség kedvéért:

    „Az, aki az egész látóhatárt látja: sokszor nem ujjong a közös ujjongással és nem esik kétségbe az általános csüggedésben.”

    Nyilvánvaló, hogy az erdélyi bevonulás örömmámorára gondolt és Horthy Miklós véget nem érő ünneplésére, no meg Trianonra.

  A Magyar Nemzet korabeli szerkesztőségét nagymértékben befolyásolhatta a kormányzó nimbusza. Úgy vélték, hogy a történelmi pillanatban Szabó Dezső cikkét nyugodtan félre lehet tenni. Meg, hogy magánügyről van szó...

    Több évtized után leszögezhetjük, hogy a lap szerkesztősége több hibát is elkövetett az ügyben:

    1. megállapodás-. Szerződésellenesen járt el (hiszen a cikkek témájába, szövegébe nem volt beleszólása);

    2. a szerző hozzájárulása nélkül cserélte fel a 14. és 15. Budapesti sétát. Ez önkényeskedés;

    3. magánügyként értékelt egy olyan cikket, amely valóságban közügy volt. Szabó Dezső (mint klasszikus magyar író) szerzői és kiadói jogainak hova kerülése – természetesen – nem lehet magánügy;

    4. a kormányzó bevonulása Kolozsvárra nem zárhatta ki a szellemi végrendelet megjelenését. Sőt! A kolozsvári ref. kollégium az örökös: a két esemény kiegészítheti egymást. Ebben a kérdésben a szerkesztőség elfogult volt – tartott az állami bürótól és tévesen ítélte meg Szabó Dezső gesztusát, melyben anyagiaskodás, öncélúság nem fedezhető fel.

    A Szabó Dezső kontra Magyar Nemzet-ügy – az író szakítása a szerkesztőséggel – óriási feltűnést keltett. Szabó Dezső akkor állt népszerűsége csúcsán. A náci- és nyilasellenes cikkei, előadásai hallatlan mértékben növelték tekintélyét. Füzeteit szinte kapkodták olvasói, előadásaira már korán délután tömegek gyülekeztek. Ő volt a legális ellenállás egyik kiemelkedő egyénisége. Nemcsak az értelmiségiek figyeltek rá, hanem a munkások, parasztok is. Az ügy visszhangja hírlapi cikkekben és olvasói levelekben jelentkezett. Nem látszik feleslegesnek ezekből is bemutatni egyet-egyet.

    A Magyarország című lapban jelent meg Féja Géza cikke: A faltörő kos (1940. október 1.). Ebből idézek most néhány rövidebb részt:

    „Néhány hét óta érdekes vita folyik. Szereplői: egy nagy magyar író és egy kiadóvállalat. Színhelye: egy napilap. Legújabban a vitában érdekes fordulat keletkezett: a kiadóvállalat helyett a napilap vitázik az íróval, az a napilap, mely az egész vitának helyet adott, utóbb azonban hirtelen elhatározással egyszerre véget akart neki vetni, s megszakította összeköttetését az íróval... Erős magyar egyéniségre pályáztak, kinek messzire hangzik a hangja, s hitele van a magyar olvasóközönségnél. Elmentek tehát a pusztába a magyar remetéhez. A mi remeténk húsz esztendő óta ír, aggódik, jajgat, kacag s káromkodik a magyarságért. Furcsa szervezete van, különös túlérzékenységgel áldotta-verte az Úristen, mert a magyarság sebeit stigmaként viseli, veszedelmeit jó előre látja. Vannak barátai és ellenségei, de mindkét tábor elismeri nagy tehetségét, becsületes magyar szándékát és azt is, hogy mindnyájan sokat tanultunk tőle, az élet mestere volt és ma is az... az író „bevonult” a napilaphoz... Egy szép napon a napilap visszaküldte az írónak egy olyan cikkét, amilyent eddig szép számmal közölt tőle... Mi abba nem nyugszunk bele, hogy a napilap nemrégiben még a vitát is vállalta az íróért, most pedig az írót nem akarja vállalni a viáért... Úgy érezzük azonban, hogy a vita színtere, a napilap maradt alul...”

    (Megjegyzés: a cikk írója, Féja Géza akkor már távol volt egykori mesterétől, Szabó Dezsőtől.)

    A sok olvasói levélből Jani János reánk maradt levelét ismertetjük, amelyet Hegedűs Gyula főszerkesztőnek írt:

 

    Tisztelt Főszerkesztő Úr!                                             Budapest, 1940. október 8.

    Még a hó első napjai egyikén közöltem a kiadóhivatallal, hogy a lapra nem tartok igényt. A lap azóta nem is jön és ezzel a dolog üzleti része el is lenne intézve. Azonban az üzleti részen túl van valami, amit közölnöm kell. Csak azt akarom megjegyezni, hogy én is a Szabó Dezső-ügy miatt szüntettem be az előfizetést. Mert az előfizetők sorába való belépésem is csakis, egyedül és kizárólag Szabó Dezső miatt történt. Csakis azért fizettem elő tavaly, mert hazánk sajtótermékei közül a Magyar Nemzet foglalkozott legtöbbet Szabó Dezsővel. Örömmel olvastam a lap hasábjain az ő írásait és úgy éreztem, hogy az utóbbi időben csak a „Budapesti séták” adtak értelmet a lapnak. Kézenfekvő tehát, hogy miután Szabó Dezsőt kisétáltatták a „Magyar Nemzet” berkeiből, elvesztettem minden szellemi kapcsolatot a lappal. Mindenesetre csodálkoztam, hogy a 14.-ik sétát nem találta a Főszerkesztő Úr közlésre alkalmasnak és higgye el, nagyon sokat ártott a lapnak és önmagának is azzal, hogy nem közölte. Nem akarok jósolni, de könnyen megtörténhetik, hogy az események elsöprik a lapot és idővel talán a Főszerkesztő Úr is be fogja látni, hogy kár volt Szabó Dezső nagyszerű sorai felett elhamarkodott ítéletet mondani. Na de, nem is az a fontos, hogy nekem mi a véleményem erről, hanem az, hogy ezt az alkalmat is megragadtam arra, hogy Szabó dezső mellett hitet tegyek.

 

Jani János postatiszt

Budapest Kapitány u. 1.

 

    (Megjegyzés: a levélíró jóslata bevált. 1944-ben – a német megszállással – a lap, átmenetileg valóban megszűnt. Hogy ebben a Szabó Dezső-cikksorozatnak milyen szerepe volt – nehéz megmondani.)

    Amint olvastuk: a sajtóban és szerkesztőségi levelekben nem Szabó Dezsőt okolta a közönség a cikksorozat megszakításáért. Mindenesetre kívülről úgy tünt, hogy a kapcsolat végérvényesen megromlott, a konfliktus „örök haragot” eredményezett... Majd látjuk, hogy nem így történt.

    „Újra kaphatók Szabó Dezső művei” kezdetű szöveggel könyvjegyzékeket küldött szét az Exodus könyvesbolt. Ugyanis 1940 októberében már ez az üzlet – mint főbizományos – árusította a Révai Könyvkiadótól visszakapott Szabó Dezső-műveket. A szélsőjobboldali sajtó mindjárt megtámadta az írót, mondván, „megint lepaktált a zsidókkal”, hogy az Exodus zsidó vállalkozás. Szabó Dezső a 60. füzetében (1940. november hava) igyekezett megnyugtatni a nyilasokat:

    „Bizonyos elemek, melyek elestek műveim kiadásának zsákmányától, most keresztény-nemzeti hévvel hirdetik, hogy az Exodus zsidó vállalat és én eladtam magam a zsidóknak. Utóbbit nem tagadom, hisz ez az eladás nálam már krónikus jelenség. Mióta vagyok valaki, egyebet sem teszek, mint eladom magamat. Igazán hízelgő, hogy oly rengeteg vevőm akadt. De vajon hova tettem azt a fenesok pénzt? - Az Exodus-ról szóló hír azonban a legkomikusabb hazugság. Először is: az Exodus vezetője egy olyan ici-pici ember, hogy ha egészen zsidó volna, akkor sem volna semmi zsidóság a dologban, mert egyáltalán nem jelent térbeliséget... Persze, pénzük kevés van. Pedig én bíztatom őket, hogy gyűjtsenek tőkét, hogy nekik is eladhassam magamat.”

    (Megjegyzés: akkor Szabó Dezső már komoly nyilas-üldözéseknek volt kitéve. Később – az ostrom idején – a nyilas katonák be-belőttek az ablakába. Az óvóhelyen az író elmondta az őt felkereső híveinek, hogy nem a háborútól fél, hanem a „nyilas csőcseléktől”.) Az, aki nem tartotta véka alatt véleményét: minden támadásnak, atrocitásnak ki volt téve.

    A visszatérés a Magyar Nemzet hasábjaira kerek két év múltán valósult meg. Szabó dezső és Hegedűs Gyula főszerkesztő között a barátság mégsem szűnt meg. Ugyanis: amikor 1942-ben a Szabó Dezső-füzetek megszűntek – reánk maradt kefelevonat szerint – ismét a Magyar Nemzet kívánta közölni az író nyílt levelét. A cenzúra azonban közbeszólt – nem engedélyezte az írás megjelenését. Így aztán csak „elméletben” került a cikk az újságba; azaz később az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában (1950/74) olvashatta is az érdeklődő. (Mivel a szerkesztőség nyújtotta be a cenzúra-hivatalnak a kiszedett kéziratot, a közlés_szándéka kétségtelen.) Szabó Dezső levélbeadványa jól világítja meg az egész ügyet. Ime a törölt cikk:

 

    OszK Analekta              Kézirattári Növedéknapló: 1950/74. sz.

    (Kefelevonat:) Magyar Nemzet lapfej jelzésével

 

    Aratás után

    Beszámoló előfizetőimnek, olvasóimnak, minden jó lelkeknek

 

    Aratás után a szántóvető megméri a termést: hogyan volt hálás a befektetett munka? Hatvannegyedik éves szántóvetője a magam hasította barázdáknak, hozom az aratási jelentésemet: füzeteim, melyek most léptek volna a kilencedik évbe: többé nem jelenhetnek meg.

    Nagy örömmel vettem a ponyvarendeletet. Megvettem a hivatalos lapot. A rendelet 5.§-a így szól:

    A m. kir. Miniszterelnök kellően indokolt esetben az 1.§ második bekezdésében megjelölt alakban megjelenő időszaki lap egyes számainak és mellékleteinek előállításához szükséges engedély megszerzésének kötelezettsége alól felmentést adhat.

    Füzeteim 1934. augusztus 1-től fogva időszaki írások lévén, a következő kérvényt adtam be a miniszterelnökséghez:

 

    Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr!

    Alulírott tisztelettel kérem, hogy kegyeskedjék engem a m. kir. Minisztérium 4.300/1942. M.E. sz. rendelet rendelkezései alól felmenteni. Újabb írásaimat nyolc éve: 1934. augusztus 1. óta havi füzetekben adom ki.. Egy-egy havi füzet terjedelme négy, legfeljebb négy és fél ív. Havi ezer példányban jelenik meg és a Bethánia-nyomda (Gyulai Pál u. 9.) állítja elő. A kiadó én vagyok.

    E füzetek részei a mai nemzetnevelésnek. Az országgyűlés mindkét házában többször hivatkoztak itt megjelent tanulmányokra. A Honszeretet (Magyar Élet) kiadásában megjelent az Egész látóhatár című háromkötetes munka, ez a füzetekben megjelent tanulmányokból van összeállítva s a Magyar Élet kiadó egyetlen állandó nagy könyvüzletét jelenti.

    A fenti rendelet intézkedéseinek nem tudnék az idő és a költségek miatt sem eleget tenni. És vagyok annyira magyar, hogy egy élet elvégzett munkája után lélektani lehetetlenség volna, hogy az Elsodort Falu írója minden írásánál megkérdezze: vajon megérdemli a papirost.

    Kérésem megtagadása a tollat és a kenyeret egyaránt kiütné a kezemből.

  Tisztelettel kérek azonnali választ, nehogy az augusztusi szám megjelenésével késlekedés történjék, mert ez nagyon szerény házi költségvetésem teljes felborulását jelentené.

 

    Budapest, etc.                             mély tisztelettel

                                                        Szabó Dezső, az Elsodort falu írója

 

    Hat nap múlva a következő választ kaptam:

 

    M.E.III.

    4519

 

    A 4.300/1942. M.E. sz. rendelet intézkedései alól felmentés iránt előterjesztett kérelmére értesítem, hogy kérelme a rendelet 5. §-a alapján ez idő szerint nem teljesíthető. A miniszterelnök rendeletére:

    Budapest, etc.                                                                                Dulin s.k.

                                                                                                           miniszteri tanácsos

                                                                                                           osztályvezető-helyettes

 

    A kérvényben felhozott idő és költség miatti lehetetlenség ezt jelenti: minden egyes számot két példányban le kellene gépeltetnem s azt a miniszterelnökséghez beadva, csak onnan kapott engedéllyel mehetnék a cenzúrára. Azonkívül a füzet négy íve után negyven pengőt kellene befizetnem a postatakarékba.

  De sokkal abszolútabb a lélektani lehetetlenség. Füzetemet nem azért kellene a cenzúrán kívül még a miniszterelnökségnél is felülvizsgáltatni: mert az ára két pengő. Hanem: azért, hogy nem ponyvagyanús-e. Ennek elfogadása az Elsodort falu írója számára, élete elvégzett munkája után, teljesen lehetetlen. És bármilyen szenvedést és nélkülözést fizettem rá az ilyen lehetetlenségekre: ezeket a lehetetlenségeket, ezt a sajátos rabságot, mint életem leggyönyörűbb ajándékát köszönöm.

    Kérem az előfizetőimet, szíveskedjenek egy kis türelemmel lenni. Amint megfelelő guba jelentkezik a látóhatáron, előfizetésük meg nem szolgált részét visszaküldöm.

  Egyszersmind – remény nélkül – állást keresek. Írok bármily laphoz, kivéve azt a környezetet, amellyel bármily együttműködés lehetetlenségét (megint egy lehetetlenség) utolsó füzeteimben kimutattam. A lap iránya mellékes: nincs Szabó Dezső irányú lap és én csak olyan feltételek alatt szerződöm, hogy minden irányítás nélkül eddigi önmagam folytathassam. De elmegyek nagyobb könyvkereskedésbe segédnek, kölcsönkönyvtár vezetőjének, bárminek, amit egy fiatal munkaerő elláthat.

    Nagyon szeretnék remélni, ha eddig nem is szereztem érdemet rá. Könyveimtől nem akarok megválni, ha minden kerék törik, inkább katalaunumi ravatalt csinálok belőlük. De a legsürgetőbb szükségeim fedezésére kultúrfölényereklyék címen eladásra kínálom a következő tárgyakat: egy bronz büsztöm, egy 99-es nagys. Orion világfogó-rádió (becsületes rádió: nem csirkét, hanem világot fog), egyes cikkeim kézirata, iskolai, érettségi bizonyítványaim, indexem, tanári diplomám.

    Az élet domborúbb mondásaira sohasem tudtam tagadásra rázni a fejemet. Amikor látom, hogy hatvanhárom évnyi munkás élet után, sohasem térve ki semmi nélkülözés, semmi szenvedés elől: még öreg ekevasam fogását, a tollat sem érdemlem meg: elhiszem, hogy nagyon hitvány senki és semmi vagyok. Legjobb lenne, ha halálomkor mindent elpusztítanának, amit írtam, mindenünnen kitörölnék a nevemet, ha ez egy kissé szapora munka is volna. És dögtestem átdobnák valahol a határon, olyan helyen, ahol nem régi magyar földre hullanék. Hogy, már változás kedvéért is, halálomban idegen hollók és paraziták rontsanak tovább. Egy deszkára bodza levével mázolják fel a tanulságos síriratot: Itt nyugszik ez árok zordon kebelében Tót-zikker halottan és végre békében csúf kompromittálódott, Magyar Kultúrfölény. Légy hozzá irgalmas, örök túl-Úr: Fő. Lény.

    Ó, ti, kik az élet fájdalmas és gyönyörűséges lakomájánál ültök, ne haragudjatok arra, akinek nincs helye az asztalnál.

 

    Rákóczi-tér, 1942. aug. 1.

 

                                                                                                Szabó Dezső

                                                                        Az elsodort falu, a Csodálatos élet, Segítség!

                                                                        Nincs menekvés, Karácsony Kolozsvárt,

                                                                        Megered az eső, Napló és elbeszélések,

                                                                        Kacagó ember, Ölj, Jaj, Tenger és temető,

                                                                        Kötél legendája, Egyenes úton, tanulmányok,

                                                                        Panasz, az egész Szabó könyvtár,

                                                                        80 füzet elsodort öreg ponyvása.

 

    (A kefelevonaton bélyegzők:

    1. Kérjük a cikk 2 hétig érvényes engedélyezését. 1942. júl. 31.

    2. Nem engedélyezem! Nem sokszorosítható! Dr. Dékány Ferenc kir. ügyész.

    A teljes szöveg végig piros ceruzával áthúzva.)

    Nem kétséges, ez volt az utolsó cikk, melyet Szabó Dezső e lapnak szánt.

 

Literatura, 1986/3-4.

 

 

[Budai Balogh Sándor: „MEGTÖRÖM A VILLÁMOKAT”
– Tanulmányok, írások Szabó Dezsőről (160- 181.o.);

Püski – Magyar Líra Bt. - Budapest, 2004.]