Budai Balogh Sándor:
Szabó Dezső halála és temetései
„Csendes szavak” címmel írogatta cikkeit Szabó Dezső 1944 őszén. Történelmünk e sötét korszakában ezek az írások burkolt, vagy nyílt formában, a reánk zuhant német megszállás, az emberüldözés, a háború ellen tiltakoztak. Majd a nyilas hatalomátvétel után e cikkek is megszűntek...
A „Csendes szavak”-sorozat (összesen tizennégy cikk) az 1944-es szörnyű esztendőből reánk maradt tragikus emberi és írói vallomás. Közvetlenül a nyilas uralom előtt jelent meg például Az út című Szabó Dezső-vers.
Ennek utolsó hat sora:
Nem lehet a halál egy nemzet célja,
Az Időben roppant reménység árad:
Elmúl vereség, rabság és gyalázat,
Új tavaszok jönnek és új vetések,
Új, győző lelkek és új nemzedékek:
A nemzet célja mindig: jövő s élet.
1944 őszén ilyen tartalmú verset írni és publikálni rendkívül bátor tett volt.
A legutolsó, életében nyomtatásban megjelent írása: Búcsú és testamentum címmel végrendeletét tartalmazza. Ebben a – később hatóságilag is elfogadott – végakaratban Szabó Dezső a szerzői és kiadói jog örökösének a Zsinat által kijelölt református főgimnáziumot határozta meg. Az 1944. november 10-én megfogalmazott végrendelet két nap múlva jelent meg a Magyar Ünnep című folyóiratban.
Ezek után Szabó Dezső kizárólag az önéletrajzán dolgozott, bombázások, aknazáporok, Budapest ostroma idején is.
A József körút 31/a. számú ház óvóhelyén érte a halál, a szemtanúk és az anyakönyvi bejegyzés szerint 1945. január 13-án délután 16 óra 40 perckor. Az ostromállapot ideje alatt leromlott szervezetével pár nap alatt végzett az influenza.
Holttestét a ház lakói hordágyon először az udvar közepére vitték, majd biztonsági okokból, mivel tartottak még a belövések, bombázások – ideiglenesen a liftaknába helyezték el. Két nap múlva a házban lakó kocsmáros, Urbán János, egy szekrényt adott koporsó céljára. A férfiak ebből ácsolták meg Szabó Dezső koporsóját.
Ez a szekrény-koporsó, Szabó Dezső holttestével, nem fért el a liftaknában, ezért azt a bejárati kapu bolthajtása alatt hagyták, mivel ott látták leginkább védettnek. Majd – január 18-án – a megérkező orosz katonai parancsnok rendelkezése szerint – a koporsót hat ember kivitte a szomszédos Rákóczi térre, a szökőkút elé. Akkor még tartottak az utcai harcok, aknarobbanások. (Budapest csak február 13-án szabadult fel.)
Ilyen körülmények között találtak a koporsóra hívei, tisztelői, a református egyetemisták. A koporsóra ráírták az óvóhelyen megbújók, hogy Szabó Dezső, az Elsodort falu írója.
A fiatalok a fagyos földbe csákányokkal gödröt ástak és ebbe eresztették le a tákolmányt Szabó Dezső holttestével. Ez 1945. január 23-án történt... Még sebtiben fejfát is raktak a sírra, melybe belevésték: Szabó Dezső. Érdekes, de még pap is akadt, hogy búcsúszavakat mondjon a sír felett: Nagy Gyula református lelkész. Nem törődve a belövésekkel, az ostromállapottal, a jelenlevő fiatalok, tisztelők zsoltárokat énekeltek: „Perelj, Uram perlőimmel, Harcolj én ellenségeimmel...” - szállt a zsoltár az üszkös tér magassága felé.
Több mint négy évig a Rákóczi téren volt Szabó Dezső első sírhelye... 1949. május 17-én exhumálták Szabó Dezső földi maradványait, és kettős fedelű koporsóba helyezték el. A külső fedélen aranyozott betűkkel ez állt: Szabó Dezső, élt 66 évet. Ezután a koporsót elszállították a Kerepesi temetőbe. Itt másnap: 1949. május 18-án, szerda reggel, minden szertartás és búcsúztatás nélkül elhantolták. A temetés eredeti időpontja 1949. május 19-én 15 órakor lett volna, de mint később kiderült, „felsőbb utasításra” az időpontot megváltoztatták és a koporsó a nyilvánosság teljes kizárásával került a temető 24. parcellája 1. sorának 16. sírhelyére.
Az eredetileg kitűzött időpontra sokan megjelentek: többek között Andrássy Kurta János szobrászművész, Szentiványi Kálmán író, dr. Zsigmond Gyula a Nemzeti Parasztpárt megbízásából stb. Veres Péter például mezei virágból font koszorút hozott azzal a felírással, hogy: Szabó Dezsőnek, a magyar írók. A búcsúztató beszédet Szabó Imre református esperes tartotta volna...
Sokáig hallgatás övezte ezt a sírt... 1979-ben, a Szabó Dezső-centenáriumon, koszorúzott az Akadémia, a Művelődésügyi Minisztérium, az Írószövetség, a Petőfi Irodalmi Múzeum és még vagy százan, akik nem felejtették el Szabó Dezsőt, a tanárt, az írót, a publicistát.
Reformátusok Lapja, 1985. február 10.
[Budai Balogh Sándor: „MEGTÖRÖM A VILLÁMOKAT”
– Tanulmányok, írások Szabó Dezsőről (219- 220.o.);
Püski – Magyar Líra Bt. - Budapest, 2004.]
